Két merényletkísérlet, két fontos vita, a hivatalban lévő elnök visszalépése, elődjének elítélése büntetőperben: páratlanul eseménydús 10 hónapos kampány áll mögöttünk rengeteg váratlan fejleménnyel, és a végén mégis minden azon fog eldőlni, hogy Milwaukee, Philadelphia, Pittsburgh, Detroit és Atlanta városaiban mekkora a fekete részvétel? Ez ismerős? Ha igen, nem véletlen – már januári elemzésünkben is szerepelt ez a tétel Mark Copelovitch politológusra hivatkozva, és sokan állították az elmúlt években, hogy hozzá kell szoknunk a szoros amerikai választásokhoz, mert egyhamar nem változik meg a politikai struktúra.

De akkor semmi sem számított? Talán ez sem mondható ki így – ezért lehet érdemes visszaemlékezni (nem feltétlenül időrendben) azokra a mozzanatokra, amik még most novemberben is meghatározóak lehetnek, illetve végiggondolni, hogy milyen tényezők billenthetik el a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba ebben a kétségkívül kiélezett küzdelemben.

Joe Biden visszalépése és Kamala Harris beszállása a kampányba

Ha van meghatározó pillanata ennek a 10 hónapnak, akkor az minden bizonnyal Joe Biden július 21-i visszalépése három héttel katasztrofális vitaszereplése után. Biden vesztésre állt Donald Trumppal szemben, és nagy valószínűséggel vesztett volna – nem azért, mert a hátránya behozhatatlan volt (tanácsadói végig arra apelláltak, hogy a lemorzsolódott demokrata bázis visszatér a Trump elleni veszélyt látva, és Harris belépését követően ez nagyrészt meg is történt), hanem mert nehéz elképzelni, hogy másról szólt volna az utolsó száz nap, mint hogy a hivatalban lévő elnök képes-e még egy ciklusig ellátni a feladatát.

Harris – Biden és a párt más prominenseinek támogatását kihasználva – villámkampánnyal biztosította be az elnökjelöltséget, és elképesztő lendületet vett, láthatóan visszaadta a hitet a demokratáknak, hogy Trump legyőzhető. Pár nap alatt dolgozta le megörökölt hátrányát, augusztus közepére pedig az előrejelzések, ha szorosan is, de az előnyét mutatták. A Harris-féle brat summer azonban szürkébb őszbe váltott, dinamizmusa kicsit megakadt, és mindazokkal a strukturális problémákkal neki is meg kellett küzdenie, amik egyébként Biden jelöltségét sújtották. Harris megörökölte az elnök kampánycsapatát, menet közben kellett kitalálnia a stratégiát, és habár kedveltsége szeptemberre a pozitív tartományba ugrott (hogy aztán a semleges körül egyensúlyozzon mostanáig), így is egy népszerűtlen elnök alelnöke, ami nem szokott jó jel lenni a választásokra.

Két sorsdöntő vita is volt – de mégis a vesztes jött ki jobban mindkettőből?

Az elnökjelölti viták általában a kampányok kevés olyan „rögzített helyzetei” közé tartoznak, amikre tényleg a szavazók jelentős része felfigyel – ebből a szempontból mindig meghatározóak, de a hatásuk nem feltétlenül tart néhány hétnél tovább. (Emlékezhetünk Hillary Clinton és Donald Trump vitáira, melyek mindegyikén Clintont találták jobbnak a nézők, ez a végelszámolásban mégis keveset számított, vagy akár Mitt Romney és Barack Obama első összecsapására, ami után a demokraták aggódni kezdtek az elnök újraválasztási esélyeit illetően.) Időnként nehéz győztest hirdetni, vagy legfeljebb arról lehet beszélni, hogy a résztvevők mennyiben valósították meg azt, ami saját stratégiájuk szempontjából célravezető.

Idén mindkét elnökjelölti vitán egyértelmű volt a végkimenetel, ám bizonyos értelemben a végén a vesztes mégis jól járhatott a dolgok alakulásával, vagy legalábbis időzítésével.

Máig nem teljesen világos, hogy Biden kampánya miért javasolta a szokatlanul korai, nyári első vitaidőpontot (talán, hogy emlékeztesse az amerikaiakat, hogy mit nem szerettek Trumpban; talán, hogy eléggé távol tartsa az elnök számára kockázatos szereplést a választásoktól; talán, hogy csökkentse az elvárásokat a későbbi szereplésekre), ahogy az sem, hogy Trump miért egyezett ebbe bele. Soha nem volt még elnökjelölti vita a pártkonvenciók előtt, és Trump bizonyos értelemben túl nagyot nyert: ha nincs a vita, nem valószínű, hogy időben elindul a Demokrata Párton belül az a folyamat, ami Biden visszalépéséhez vezet, és csak elképzeléseink lehetnek arról, hogy milyen pánikot vált ki, ha szeptemberben következik
be a júniusihoz hasonló szereplés – lehet, hogy ebben az esetben egyszerűen kénytelenek lettek volna a jelenlegi elnökkel végigvinni a kampányt.

A Harris–Trump-vita fogadtatása valamivel vegyesebb volt, de a kutatások megerősítették, hogy a 67 millió tévénéző többsége az alelnököt látta jobbnak, minimális mértékben még növelni is tudta az előnyét a vitát követően. Csakhogy a szeptemberi vita Trump és csapata számára világossá tette, hogy nincs mit nyerniük egy újabb olyan összecsapással, ahol Harris esetleg megint sikeresen kiprovokál ellenfeléből valamilyen szükségtelen reakciót – és úgy általában az olyan szituációkkal, ahol kevésbé barátságos közegben szembesítik a volt elnököt korábbi cselekedeteivel és mondataival. Október jelentős részében Trump önmagához képest visszafogott volt, mintha a kampánya is rájött volna, hogy nem feltétlenül áll érdekében neki generálni a híreket, sorra visszamondta a potenciális veszélyeket hordozó szerepléseket. Ehelyett kifejezetten célzott megjelenéseket választott, mint a latino szavazatok szempontjából fontos Univision csatornát vagy a fiatal férfiak által különösen hallgatott Joe Rogan-podcastot.

A Trump elleni merényletkísérlet valamivel szimpatikusabbá tehette a volt elnököt

Július 13-án egy pennsylvaniai kampánygyűlésen rálőttek Donald Trumpra, akinek a füle megsérült, egyik támogatója pedig meghalt. (A merénylőt 16 másodperccel az első lövések leadása után a titkosszolgálat ügynökei megölték.) Úgy tűnt, a merényletkísérlet – amit egy második is követett, de azt sikerült hamarabb megakadályozni – teljesen megváltoztatja az elnökválasztási kampány menetét: erőt sugárzó ikonikus fotó készült a merénylet pillanatáról, Trump hosszú idő után valódi együttérzést és szimpátiát váltott ki, miközben sokan attól tartottak, hogy a politikai erőszak kontrollálhatatlanná válik, az utóhatások pedig az amerikai politika autokrata tendenciáit erősítheti.

Nyolc nappal később viszont Biden visszalépett a jelöltségtől, ami újabb fordulatot jelentett. A merénylet és Biden visszalépése közt eltelt időben Trump a megosztó személynek számító J. D. Vance-t választotta alelnökjelöltnek, a republikánus pártkonvención elmondott beszédében pedig nagyjából tíz percig tudta tartani a békülékeny hangnemet, ahonnan visszaváltott szokásos vádaskodásaira.

A közvélekedés szerint Trump tehát elszalasztotta az alkalmat arra, hogy újradefiniálja magát, de Nate Silver elemző úgy gondolja, hogy ma már alábecsülik a merénylet szerepét a kampány alakulására. Bár a rövid idő alatt lejátszódó sok különböző esemény miatt nehéz szétszálazni, hogy mi miért történt, vélhetően a merényletnek köze lehet ahhoz, hogy Trump népszerűsége rövid idő alatt 3-4 pontot ugrott (-12 körüli értékről a -8/-9 körüli népszerűtlenségi mutatóig), és azóta is megmaradt ebben a sávban. Trump így is népszerűtlenebb Harrisnél, de az amerikaiak 43-45 százalékának pozitív véleménye van róla, ami jobb, mint bármikor az elnöksége utáni időszakban. A merénylet normalizálta a volt elnök támogatását, az üzleti élet szereplői közül is sokan az ezt követő időszakban álltak ki nyíltan mellette. Az évek óta a szélsőjobb felé sodródó Elon Musk minden bizonnyal a merénylet nélkül is besorolt volna mögé, de a Capitolium 2021. január 6-i ostroma után a szélesebb nyilvánosság számára sok szempontból szalonképtelenné váló volt elnök újra elfogadott szereplő lett a közbeszédben.

A Trump elleni büntetőügyek és a Legfelsőbb Bíróság beavatkozása

Májusban a manhattani esküdtszék 34 vádpontban találta Donald Trumpot bűnösnek a Stormy Daniels pornószínésznő nevéhez kapcsolódó ügyben (a bűncselekmény az üzleti iratok meghamisítására és ezáltal a kampányfinanszírozási szabályok megszegésére vonatkozott).

Végül ez lett az egyetlen büntetőügy, ami a választásokig lezárult, és még itt sem jutottak el az ítélet kiszabásáig, azaz a mai napig nem tudhatjuk, hogy Trumpnak börtönbe kell-e majd vonulnia, ez jelen állás szerint november 26-án fog kiderülni. (Ez nem valószínű végkifejlet, de a választás eredményei nem feltétlenül befolyásolják, azaz nincs olyan szabály, ami miatt egy megválasztott elnököt ne lehetne börtönbüntetésre ítélni, és mivel nem szövetségi ügyről van szó, ebben az esetben még kegyelmet sem adhatna magának Trump a januári beiktatását követően.)

Akkor még csak találgatni lehetett, hogy ez az ítélet hogyan hat a volt elnök esélyeire, és bár voltak jelek, hogy bizonyos demográfiai csoportokban emiatt kevésbé szavaznának rá, nem túl kockázatos kijelenteni, hogy azóta ezt elmosta a kampány ezernyi más témája. Jóval nagyobb következménye volt a Legfelsőbb Bíróság döntésének, ami részben közvetlenül, részben közvetve hozzájárult ahhoz, hogy lelassuljanak a Jack Smith különleges ügyész vádemelése nyomán indult eljárások.

A Bíróság ítélete szerint mentesség illeti meg a volt elnököt a hivatali minőségében tett hivatalos cselekedeteiért, azt pedig visszaküldte az alacsonyabb szintű bíróságnak, hogy ítélje meg, a január hatodikai zavargásokra való felbujtásból mi is minősülhet annak. Bár Smith legutóbb múlt hónapban nyújtott be ezzel kapcsolatban újabb bizonyítékokat, ez nem vált a kampány „októberi meglepetésévé”, hanem csak megerősítette, amit Trumpról már eddig is lehetett tudni. A hazavitt titkos dokumentumok kapcsán eljáró, Trump által kinevezett bíró pedig egyszerűen ejtette az ügyet júliusban – igaz, a különleges ügyész fellebbezett, de addig is elakadt az eljárás. Ha pedig Trump győz, beiktatása utáni első napján kirúgathatja az ügyészt, és mindkét esetben utasíthatja igazságügyi miniszterét a vádak visszavonására.

Kampányzárás bizarr jelenetekkel

Mindkét kampány fegyelmezett stratégiával kezdte az októbert, de a kampányfinisre mégis csak egyik oldalról hallatszik következetes üzenet. Kamala Harrist a szeptemberi vitáig leginkább azzal vádolták, hogy keveset árul el a nézeteiről, kerüli a nem megtervezett szituációkat és különösen a kritikusabb interjúkat, ahol számonkérhetik rajta a Biden-kormány tevékenységét vagy a véleményének változásait jó néhány kérdésben. Erre válaszul valóságos médiahadjáratba fogott az utolsó hónapban – a baráti showműsorok mellett például a Fox Newsba is elment, ahol többek közt rabok nemátalakító műtétjére vonatkozó kérdéssel próbálták megszorongatni. Ezekből a helyzetekből nem mindig jött ki a legjobban, és többször felszínre került a kampánya legnagyobb dilemmája: úgy sugározni a változás ígéretét, hogy közben semmilyen lényeges ponton nem tagadja meg a Biden-elnökség politikáját.

Ezzel együtt Trump viselkedése végül Harris kezére játszott, hiszen úgy fejezhette be a kampányt, hogy egyértelműen rámutat, mi az, amiből szerinte nem kérnek az amerikaiak.

Pedig október közepéig inkább a fegyelmezettség jellemezte a volt elnök kampányát, az utolsó hetekre annyi feladata lett volna még, hogy a gazdaság, a bevándorlás és általában a Biden-éra kapcsán támadja az alelnököt, ehelyett egyre bizarrabb elszólások és jelenetek következtek. A Madison Square Gardenben tartott – általa „szeretetfesztiválnak” nevezett – nagygyűlés „humorosan” rasszista szónoklatai pedig a jelek szerint tényleg visszaüthettek, például a kampánya által egyébként megnyerni kívánt latinók, köztük is leginkább a Puerto Ricó-iak körében. (A Trump-kampány az ügyet Joe Biden kevéssé szerencsés megjegyzésének felnagyításával próbálta kioltani, de elképzelhető, hogy ezzel csak rontott a helyzetén, mert a most megnyerni kívánt szavazók tipikusan nem követik a politika minden rezdüléseit, és sokan egyszerűen nem értették, hogy Trump miért kampányol kukásautóból kilépve pár nappal azután, hogy az egyik gyűlésén valaki úszó szemétszigetnek nevezte Puerto Ricót.)

Vagy tényleg nem számít semmi? ¯\_(ツ)_/¯

Az amerikai politika erősen polarizált, ráadásul most már kilenc éve lényegében egyetlen főszereplő, Donald Trump körül forog. Nehéz olyan amerikait találni, akinek ne lenne róla határozott véleménye, még ha adott esetben ez nem is jelent konzisztens álláspontot. Amíg a Trump és Biden közötti visszavágóra készültek a felek, addig úgy tűnt, hogy a szavazók mintegy 10-15 százaléka lehet bizonytalan: olyanok, akik közt sokan négy éve Bidenre szavaztak, de nem elégedettek az elnökségével, nem látják alkalmasnak még egy ciklusra, viszont nem feltétlenül bíznak Trumpban se. Harris beszállásával a kampányba ez 5-8 százalékra csökkenhetett, és azóta is csak minimális elmozdulásokat lehet látni.

Egy-egy meglepő közvélemény-kutatást leszámítva a stabilitásával tűnik ki az idei kampány (bár az vitatéma, hogy ezt részben nem okozhatja-e az, hogy ezúttal a kutatók maguk se akarnak nagyon mellélőni, ezért a biztonságos középső értékek felé tendálnak) – láthatóan alig volt olyan esemény (a Biden-Harris cserén kívül), ami tartós változáshoz vezetett volna.

Ahogy letisztult a küzdelem a konvenciókat és ifjabb Robert F. Kennedy kampányból való kiszállását követően, szeptember elejére az országos felmérések átlaga szerint Kamala Harris a szavazatok 47,8 százalékára számíthatott – ma 47,9 százalékon áll, gyakorlatilag tehát nem volt változás. (Legjobb értéke a szeptemberi vita közvetlen utóhatásának köszönhetően 48,6 százalék volt.) Eközben Donald Trump talán a Kennedy-szavazóknak, talán a „hazataláló” republikánusoknak köszönhetően 44,7-ről 46,8-ra kb. 2 százalékpontot erősített, amivel szorosabbá vált a verseny, de látható, hogy egészen minimálisan mozogtak az átlagok, és ez a csatatérállamokban még inkább igaz.

Vannak olyan választási időszakok, amikor végül szoros az eredmény, de a felmérések alapján jól rekonstruálhatóak a szavazótáborok változásai – ilyen volt például Trump és Hillary Clinton 2016-os meccse, de ez a mostani nem ilyen. Valószínűleg a legegyszerűbb módon úgy értelmezhető az idei év, hogy egy járvánnyal és inflációval terhelt nehezebb időszakot követően egy népszerűtlen elnök alelnöke normális körülmények között hátrányból elindulna – de Kamala Harris kampánya és a Donald Trump személyéhez kapcsolódó erős nézetek együtt ezt döntetlen közeli állapotra egyenlítették ki.

A nyugati demokráciákban mindenhol küszködnek a hivatalban lévő kormányok – és talán még nem is tudjuk pontosan felmérni, hogy ebben a covid okozta megrázkódtatásnak mekkora szerepe van. Amerikában is a gazdaság a fő téma, és hiába a viszonylag kedvező makrómutatók, ha az emberek negatívabban látják helyzetüket, a covid előtti időkre – azaz amikor Trump elnök volt – pedig nosztalgiával gondolnak vissza. (Bár éppen az utolsó hónapban mintha Harris felzárkózott volna a gazdasági kérdésekben.) Amerika-specifikusabb a bevándorlási probléma megítélése, amiben az alelnök a jelenlegi adminisztrációban lehetetlen feladatot kapott, és az akkor még újraválasztási kampányra készülő Biden-csapat vélhetően örült is, hogy eltávolíthatta magától a válságot. Ugyanakkor Harrist erősítheti, hogy Bidennél autentikusabb képviselője lett az abortuszkorlátozással elégedetlen női szavazóknak, aminek hatására akár minden korábbinál nagyobb „gender gap” lehet a két nagy párt jelöltje között.

Az látható, hogy mindkét oldalon erős a mozgósítás (most éppen talán a demokraták tűnnek lelkesebbnek), és rekordközeli vagy akár azt meghaladó részvétel lehet, de most még azt is nehéz megjósolni, hogy ez kinek kedvezhet. A mostani szoros állás nem feltétlenül jelenti, hogy a végeredmény is ilyen közeli lesz: a kis különbségek miatt könnyen előfordulhat, hogy a billegő államok nagy része végül egy irányba dől el. A Trump-kampány a nehezebben kimozdítható kisebbségi és férfi szavazók mobilizálásában bízik ehhez, de a végén lehet, hogy a jogaikat és általában a demokráciát féltő elővárosi nők aktivitása jelenti a kulcsot a Fehér Házhoz. Vagy pár tízezer fekete szavazó Milwaukee, Philadelphia, Pittsburgh, Detroit és Atlanta városaiban – ennél többet már csak az eredmények beérkezését követően mondhatunk.