„A háború öl. Valaki fegyverrel a kézben hal meg. Valaki menekülés közben. Valaki bombázásban. Valaki az ellenség börtönében. Valaki járványban. Valaki éhen hal. Van, akit megkínoznak. Van, akit megerőszakolnak. Van, akit elvisznek rabszolgának. Számolatlanul sorakozó sírok. Fiaikért zokogó anyák. Férjeiket sirató nők. Megannyi odaveszett élet. Egy dolgot tudunk: ahova a háború beteszi a lábát, ott nincs menekvés. A háború utolér. Nem tudsz kitérni, nem tudsz elbújni előle.”

A fenti mondatokat Orbán Viktor tavaly júniusban, pár nappal az EP- és az önkormányzati választások előtt mondta el, közvetlenül azután, hogy egy zavarba ejtő, szürreális felvezető performansz során a színpadon szaladgáló gyerekek sikoltozták el, hogy nem akarnak háborút. Kétségtelenül erős jelenetek után erős szavak.

Teljesen természetes jelenség, ha az ember kisagyában időről-időre tétova kérdések kezdenek motoszkálni, vajon biztosan minden száz százalékig úgy van-e, ahogy a miniszterelnök állítja. Ha megpróbálunk egy kicsit eltekinteni az Orbán által elmondott szöveg ízléstelen kontextusától, és kizárólag ezekre a mondatokra koncentrálunk, akkor azért erősen sejthető, hogy ebben Orbánnak minden bizonnyal igaza van. A háború öl, pusztít, nyomorba dönt, ez a szomszédos Ukrajnában világosan látszik.

Teljesen logikus (lenne) tehát, hogy bármilyen kormány mindent megtesz azért, hogy - ha már a szomszéd országot megtámadta egy atomhatalom, és megtörtént az, ami a 21. század Közép-Európájában sokáig elképzelhetetlennek tűnt - minden eshetőségre fel legyen készítve az ország és annak lakossága is. Ez még inkább logikus lenne egy olyan kormány részéről, aminek a miniszterelnöke látványosan imádja a katonáskodást (Kivéve persze a pocakos tábornokokat, mert őket nem szereti.) Főleg úgy, hogy néhány évvel korábban, a covid-járvány alatt változatos módokon mutatkozott meg a veszélyhelyzeti felkészületlenség.Na de mit lehetett ebből tapasztalni az elmúlt ezer napban a mindenre IS lehetőséget adó parlamenti kétharmad, rendeleti kormányzás mellett? Röviden: nem sokat, de azt legalább melldöngetve tudtuk meg.