Bölcsőnk és sírunk

Tizenhat éve kábé ilyenkor, még gyakornokként vázoltam fel az egyszeri hírügyeletes dolgát jelentősen megkönnyítő találmányom, a közel-keleti hírgenerátor ötletét főnökeimnek. A dolog ékegyszerűségű volt, az alapszövegbe mindössze három változó került:

  • a napszak;
  • a település neve;
  • a halottak száma.

Az azóta eltelt 16 évben, bármilyen hihetetlennek is tűnik ez azután, hogy egy indexes kolléga már 2002-ben ellőtte az "Izrael lángokban" címet az éppen aktuális intifáda éppen aktuális eseményeire, a Közel-Keleten egy fikarcnyit se javult a helyzet, sőt.

Sőt!

Azóta túl vagyunk az iraki háborún, a szunnita-síita polgárháborún, az amerikaiak elleni lázadáson, az iraki al-Kaida felemelkedésén és bukásán, a romjain felépülő ISIS rémuralmán, az egész Közel-Keletet felforgató arab tavaszon, és mire 2013-ban elindult a 444, már nyakig ültünk a szíriai háború ép ésszel fel nem fogható poklában. És még ma is nyakig ülünk benne, csak az időközben kezdi egy kisebb világháború minden tünetét mutatni. Irániak, oroszok, törökök, kurdok és amerikaiak harcolnak papíron együtt, ugyanazon ellenség, a gyakorlatban sokszor egymás ellen, miközben kívülről Izrael is lebombáz ezt-azt, ha éppen veszélyeztetve érzi érdekeit és biztonságát.

A pokolnak ez csak az egyik bugyra, a felszínen zajló folyamatokat a háttérben nagyban meghatározza a térség két nagyhatalma, Szaúd-Arábia és Irán egyre öldöklőbb szembenállása. Ők ketten Jemenben már nyíltan is szemben állnak, ahol Irán a helyi síitákat felfegyverezve igyekezett átvenni a hatalmat, mire Szaúd-Arábia öböl-menti szövetségeseivel teljes erejével szállt szembe velük, teljes nyomorba döntve az arab világ eleve legszerencsétlenebb országát. Tudták, hogy 2011-ben Jemenben is volt Arab tavasz, csak amikor pont bekerültek volna a hírekbe, mindig kitört egy forradalom egy Jemennél sokkal fontosabb és érdekesebb országban is? Szíria árnyékából csak akkor tudtak kibukkanni, amikor az éhezés és a kolerajárvány már milliók életét fenyegette.

A gyűlölet különös barátságokat szül. Irán megerősödése, amiben nem kis szerepe volt Bush iraki háborújának és annak, hogy következményeként Irak a többségi síiták hatalomra kerülésével Irán stabil szövetségesévé vált, egészen közel hozta egymáshoz Irán két legfőbb térségbeli ellenségét, Szaúd-Arábiát és Izraelt. A kapcsot tovább erősítheti Donald Trump hatalomra kerülése: Trump veje, Jared Kushner igen aktív üzleti kapcsolatokat ápol Katarral és Szaúd-Arábiával is, így tökéletes közvetítőnek bizonyult Izrael és az olajmonarchiák között.

Apropó, Trump. 2016 óta megtanulhattuk, hogy nincs az a helyzet, amit Trump ne tudna még jobban összezavarni. Bár kampányában folyamatosan azt hangoztatta, hogy nem akar amerikai vért áldozni a Közel-Keleten, és az ISIS úgymond legyőzése után ki is akarná vonni erőit Szíriából - ahol az amerikaiak jelenléte tűnik az ISIS ellen leghatékonyabb szövetségesük, a kurdok biztonsága egyetlen garanciájának.

Trump tettei viszont ellentmondanak mondatainak. Épp a napokban követelt ötvennél is több halálos áldozatot tavaly decemberi, váratlan és ki nem kényszerített döntése az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről, amivel gyakorlatilag Izrael fővárosaként ismerte el Jeruzsálemet, a papíron megosztott várost. És még csak nem is ez volt a legfelkavaróbb döntése, azt a címet toronymagasan az iráni atomalku szintén indokolatlannak tűnő felmondásával érdemelte ki.

Hajlanék rá, mintegy ökölszabályként, hogy ami rossz Iránnak, az jó a világnak. Ennek ékes bizonyítéka az Iránt az atomalku megkötésére kényszerítő szigorú szankciópolitika, Barack Obama elnökségének tán legnagyobb külpolitikai sikere. Maga az alku se volt rossz, bár annyiban Trumpnak igaza van, hogy van mit kritizálni is rajta:

Mindazonáltal a legégetőbb problémát megoldotta. Az alku megkötésének idején a szakértői közmegegyezés szerint Irán mindössze egy évnyire lehetett attól, hogy saját atomfegyvert gyárthasson. Ezt a szakmában kitörési időnek nevezett időtartamot sikerült tíz-tizenöt évre kitörni az alkuval, melynek része volt, hogy Iránnak teljes hozzáférést kellett biztosítania atomprogramjához, így valóban ellenőrizhető is volt annak betartása. Azt, hogy Irán megsértette volna az egyezményt, sem Trump, sem Benjamin Netanjahu nem tudta igazolni, utóbbi egy 4x2 méteres "Irán hazudott" felirat előtt tartott sajtótájékoztatóján is csak arra tudott bizonyítékot mutatni, hogy Irán 2015, az alku megkötése előtti időszakban hazudta hogy nincs atomprogramja.

Trump végül mégis beváltotta egyik fő kampányígéretét és fenyegetését, és bár előtte kétszer is jó döntést hozott, harmadjára már felmondta a megállapodást. A döntés azonnal felszínre hozott egy addig gondosan óvott titkost, hogy Irán és Izrael gyakorlatilag már évek óta háborúzik egymással Szíriában. És még ha pillanatnyilag úgy is tűnik, hogy mindkét fél próbálja megőrizni józanságát és elkerülni a nyílt konfliktust, csak abban bízhatunk, hogy a Közel-Kelet csak ugyanennyire marad borzalmas hely a jövőben.

Idén öt évesek lettünk. Ha kaphatunk még öt évet, a jövőben is igyekszünk nyomon követni ennek az elátkozott, de Európa jövője szempontjából is meghatározó, eddigi legsúlyosabb válságát előidéző térség életünket befolyásoló eseményeit. Ebben sokat segít a támogatás, amit önöktől, olvasóinktól kapunk. Köszönjük!