Orbán híveinek muszáj elhinniük ezt a hazugságot, különben az egész világképük omlik össze

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

Orbán Viktor három héttel ezelőtti sajtótájékoztatóján, amelyen rendhagyó módon a sajtó is kérdezhetett tőle, a kényes kérdésekre egyszerűen nem válaszolt, miközben fegyelmezetten migránsozott és sorosozott. De a vége felé, az AP kérdésére kicsit megnyílt, és váratlanul tartalmas és tanulságos feleletet adott, amelyről mégis kevés szó esett.

Hosszan fejtegette és evidenciaként vezette elő elméletét, hogy az elmúlt időszakban „a meghatározó történelemértelmezés, politikai helyzetértékelés, a meghatározó értékek bemutatása egész Európában mégiscsak egy liberális koncepció szerint történt”, és csak azon lehet vitatkozni, hogy 90-10 vagy 60-40 arányban uraltak le mindent a liberálisok. Az Orbán által felvázolt világban 

a médiában (is) két oldal áll szemben egymással: a „liberális” és a „konzervatív-keresztény”.

„A migráció átalakítja az erőviszonyokat” az utóbbiak javára, „korszakváltás kapujában állunk” – jósolta a miniszterelnök, aki azzal zárta az újságíróknak címzett gondolatmenetet, hogy 

„Küzdjünk becsülettel!” 

Mármint az a néhány megmaradt független médium küzdjön meg vele, aki 8 év alatt a maga képére formálta az országot, aki mögött ott áll a teljes magyar állam, a végrehajtó hatalomtól kezdve a törvényhozáson át az ügyészségig, és aki a NER végtelen magánvagyonai fölött is rendelkezik.

Az örök elnyomott

Nem is kezdek bele, mennyire hazug egyszerűsítés Orbán elmélete, mennyivel bonyolultabb annál a világ, mint hogy két címkével leírható legyen benne minden ember és gondolat. Azt is hagyjuk, hogy az a világrend, amelyet Orbán liberálisnak nevez, vagyis a nyugati polgári demokrácia nem ellentétes a konzervatív és keresztény értékekkel – erre például a konzervatív és kereszténydemokrata német kancellár figyelmeztette Orbánt, a Liberális Internacionálé korábbi alelnökét.

Akármilyen abszurd egy lépés távolságból ez az eszmefuttatás, Magyarországon már természetesnek hat, annyira régen és annyira sokszor elmondták. 

A baloldali-liberális fölény elleni küzdelem ugyanis a Fidesz egyik alapmítosza, amely 2002 és 2010 között összekovácsolta a tábort.

Az egymást követő kétharmadok országában ezt a narratívát egyre nehezebb volt fenntartani, pláne úgy, hogy a kormányoldal nem győzte hangsúlyozni, mennyire jelentéktelen és nevetséges az ellenzéke. Kellett hát helyette egy másik félelmetes ellenség, akivel Orbán Viktor szembeszállhat, mint Dávid Góliáttal, Ludas Matyi Döbrögivel, Dugovics Titusz a törökkel. Erre lett jó Brüsszel és Soros.

A médiában dettó: hiába építette fel Simicska Lajos a maihoz sem mennyiségben, sem minőségben nem fogható, de fegyelmezett fideszes pártmédiát napilappal, hetilappal, rádióval és tévével, Orbánék hihetően tudták előadni, hogy balliberális túlsúly van, jelentsen ez bármit is. De 2010 után ez a szólam egyre hamisabban hangzott, ahogy a kormány közpénzből terebélyesítette a sajtóbirodalmát, kézi vezérlésre kapcsolta a közmédiát és teleplakátolta az országot.

A 2014-es választások tétje elvileg az volt, hogy a kormány meg tudja-e védeni a rezsicsökkentést Brüsszeltől és a multik érdekeit kiszolgáló ellenzéktől.

De nem csak az jelentett problémát 2010 után, hogy a saját választóik is látták a csapból folyni a kormány üzeneteit. Korábban a fideszes valóságértelmezésnek az is fontos eleme volt, hogy

aki kritizálja Orbán Viktort, az csak Gyurcsány embere lehet. A Fidesz így tudta a választóinak megnyugtatóan berendezni a világot.

De az idő sebes lábakon szökellt, és egy-két év elteltével Gyurcsány már csak egy parlamenti küszöbön toporgó párt elnöke volt, a független médiára oda-odakattintó fideszes szavazó meg közben azzal szembesült, hogy ott kritikusan tudósítanak Gyurcsányról, sőt az összes politikai erőről. Hogyan lehet akkor az ellenzéki pártok szócsöveként beállítani a kritikus sajtót? 

Szerencsére minden ilyen nyomasztó problémára megoldást jelentett a sorosozás, hiszen Soros nem szereplője a magyar közéletnek, vagyis tényleg nem írt róla rendszeresen kritikusan (vagy bárhogyan) a független média, és nem is volt eszköze vagy motivációja, hogy válaszoljon a „kritikákra”. A minden eddiginél gátlástalanabb propaganda pedig bárkire és bármire ráhúzta, hogy Soros áll mögötte.

A valóságtól egyre távolabb sodródó fideszes helyzetértékelést Szájer József így összegezte maradandó érvénnyel az európai képviselőknek a harmadik kétharmad után: „Mindegyik párt és a média jelentős része (amelyet oligarchák finanszíroznak, mint Simicska Lajos vagy Soros György) ellenünk kampányolt. »Hét az egy ellen« harcot vívtunk a kormányzáshoz szükséges többségért. Olyan erőkkel küzdöttünk, amelyeknek elsöprő médiaereje, példátlan befolyása és majdnem határtalan erőforrásai voltak.”

Túlsúlyosak

A különleges sajtótájékoztatón a 444 egyik kérdésére Orbán ezt az emlékezetes választ adta:

„Úgy élem az életemet, nekem az a képzetem van a magyar a realitásról, hogy Magyarországon ma baloldali, liberális és kormányellenes médiatöbbség van. Ezt én ténykérdésnek tekintem. Indulat nélkül mondom, nincs bennem harag, nem rázom az öklömet. Egész egyszerűen, mint ahogy reggel felkel a nap, én is fölkelek, és azt látom, hogy a mai nap is ellenszélben fogok dolgozni.”

Orbán szerint „az a helyzet, hogy a legnagyobb televízió, a legnagyobb hetilap, a legnagyobb internetes platform és talán még a legnagyobb politikai napilap is - az mind egyértelműen kormánykritikus, baloldali és liberális”.

Erre a felsorolásra visszatérünk, de először érdemes azon elgondolkozni, hogy mit jelent a „kormánykritikus” és a „kormánybarát” média szembeállítása. Hát nem az lenne a normális, nyitjuk tágra szemeinket naivan, hogy a sajtó mindenkivel kritikus? A kormány és a hatalom ellenőrzése meg egyenesen a legfontosabb feladata a politikai újságírásnak, nem?

Orbán itt már nem a liberális és a keresztény-konzervatív értékrendek vagy médiumok vetélkedéséről beszél, hanem radikálisan és nyíltan két részre oszt mindenkit: vannak azok, akik akarják és merik kritizálni, és vannak azok, akik nem. A két csoport arányaival nem elégedett, ahogy azt a lehető legpontosabban és legtömörebben megfogalmazta Herczeg Márk kollégának: 

„Többen vannak ellenem önök közül, mint velem.”

Megint ugyanaz: Orbán, a szegény legény küzd a baloldali túlerővel, a liberális ellenszéllel, a hétfejű Soros-sárkánnyal. Ezt nehéz komolyan venni, de ami a médiaviszonyokat illeti, ott talán a tájékozottabb olvasóknak sem egyértelmű, miért félrevezető a balliberális túlsúlyról szóló mese.  

Nincs olyan adat, amely szerint a kritikus média van túlsúlyban

Orbán nem adatokra hivatkozott, hanem azokra a benyomásokra, amelyek a reggeli sajtószemlék olvasásakor érik. De amikor tavaly november végén majdnem 500 médium került a fideszes médiaalapítvány, a KESMA kezébe, a kormány egyik intézete, a Nézőpont gyorsan készített egy „elemzést”, amely már tele volt adatokkal.

Ezeket áttekintve a Médianéző nevű alvállalkozás arra jutott, hogy „változatlan balliberális túlsúly” nehezül a magyar népre. Darabra kiszámolták, hogy a fideszes média 3.092.527 főt, míg a független 4.440.630 főt ér el. Ahogy ők fogalmaznak: ez „67 százalékos kormánykritikus dominanciát jelent 33 százaléknyi kormánybarát eléréssel szemben”.

A Nézőpont grafikája az Átlátszó megjegyzésével.

Az Átlátszó elemzése türelmesen elmagyarázza, hogy miért képtelenség ez a számítás. Sok más probléma mellett a Nézőpont például nem számolja a közmédia tévéit és rádióit egyáltalán, illetve nagyvonalúan eltekint a ténytől, hogy az elvileg apolitikus rádiókon, a Rádió 1-től a kis vidéki adókig szinte mindenhol az MTI kormánybarát híreit olvassák be. Arról nem is beszélve, hogy részletes módszertant ugyan nem tettek közzé, de a „tanulmányból” nagyon úgy tűnik, hogy simán összeadogatták az elérési adatokat, vagyis nem számoltak a keresztolvasottsággal. (Ha tehát Ernő adott hónapban az Indexet és a 444-et is olvasta, és az RTL-t is nézte, akkor Ernő háromszor számít. Ugyanez persze igaz a másik oldalon is.)

Nem az elérés számít, hanem a monopolhelyzet

De nem is az a fontos, hogy mennyien kattintanak a független és a fideszes hírportálokra, hanem hogy van-e valahol monopóliuma vagy majdnem kizárólagos befolyása valamelyik oldalnak.

Talán egyedül a hetilapok mezőnyében kiegyensúlyozott a helyzet; a hírportálok és a tévék között látványos a kormánymédia fölénye, de még van választék; a napilapoknál viszont már nem nagyon: a Magyar Hírlap és a médiaalapítványhoz tartozó Magyar Idők, Bors, Nemzeti Sport, illetve a NER-be végül belesimuló Blikk és a többiek ellensúlyozására maradt a baloldali, de állami hirdetésekkel sakkban tartott Népszava. 

Több részterületen pedig már közel tökéletesen sikerült a kritikus hangok kiszorítása: 

  • fideszes az egyetlen ingyenes napilap, a Lokál,
  • az összes vidéki napilap,
  • majdnem az összes önkormányzati lap, 
  • és gyakorlatilag az összes vidéken fogható rádió.

Ezek nem mind nagy elérésű médiumok, és egyik sem elsősorban politikai. De a hatásuk pont azért jelentős, mert elsődleges hírforrásai tudnak lenni azoknak, akik kevés hírrel találkoznak.

Nem arra valók, hogy érdekesek legyenek

A kormánypárti médiabirodalomba olyan mennyiségű pénz áramlik, amilyen piaci viszonyok között értelmezhetetlen. A közmédia 92,6 milliárdos költségvetése mellett az egész ballibnek csúfolt média forgalma eltörpül, és ehhez jön még a médiaalapítvány becsléseink szerint 60 milliárdos forgalma, illetve a TV2-be és a többi KESMA-n kívüli médiumba is áramló állami milliárdok. 

Az összes független médiacég összes elérhető forrása sem mérhető össze azzal, amit az állam pénzéből folyat a médiába a Fidesz. 

Ha igaz lenne Orbán állítása, miszerint balliberális túlsúly van, akkor az azt jelentené, hogy a célközönség választásokon kinyilvánított szimpátiája, a végtelen mennyiségű pénz és az alig összeszámlálható felület (csak a médiaalapítványban van 472) ellenére sem sikerült megszólítani a közönséget. Ami részben akkor is így van, ha nem igaz Orbán panasza, és nem is véletlenül:

a propaganda természetéből adódóan kevésbé érdekes. 

Eleve nem is az a célja, hogy izgalmas legyen, hogy újat mondjon, hogy releváns problémákkal foglalkozzon, hanem az, hogy a megfelelő pillanatban kiküldje az egységes és egyszerű üzenetet. Ami a megrendelő szempontjából érthető elvárás, viszont az eléréseken is meglátszik.

De nem csak az üzenettel akadnak gondok, hanem a kézbesítéssel is. Szintén a propaganda természetéből adódik, hogy rendes újságíró nem szívesen műveli, ami viszont hozzá nem értő emberek alkalmazásához, káderhiányhoz vezet. Nyilván segíti a kormányzati üzenetek fegyelmezett célba juttatását, ha a párt elemzői és aktivistái irányítják az egyes médiumokat, de a minőségnek jobbat tesz, ha egy főszerkesztő a kinevezése előtt is látott már szerkesztőséget belülről.

A kormánymédia nem média

Az Átlátszó bő egy éve úgy számolt, hogy egy kivételével „minden hírmédia-típusban túlsúlyba kerültek a kormányközeli médiumok Magyarországon. Az országos napilapok, megyei napilapok, közéleti hetilapok, a rádiók és az esti televíziós hírműsorok piacán több embert ér el a kormányközeli hírtartalom, mint a politikailag semleges, vagy a kormánnyal szemben kritikus kiadványokban és csatornákon.” Egyedül az online hírmédiában volt többségben az „ellenzéki/független” és a „semleges” média a „kormányközelivel” szemben. 

El is hiszem, hogy ez akkoriban igaz lehetett, de pont az ilyen, mindkét oldalon gyakori méricskélések alakítják ki azt az illúziót, hogy itt a kormány és az ellenzék médiája, két hasonló jelenség áll szemben egymással. De ez nem igaz.

Mi nem ugyanazon a pályán játszunk.

Orbán Viktor a felcsúti páholyban köszönti a TV2 hírigazgatóját, Kökény-Szalai Vivient és az Echo TV igazgatósági elnökét, Mészárosnét.Fotó: botost/444.hu

Megírtuk már, milyen a fideszes médiabirodalom belső működése, hallottuk a visszaemlékezéseket a kézivezérlésről, összeszedtük a 100 legnevetségesebb hazugságot, és szereztünk egy szemléltető videót is arról, hogyan adják a napi üzenetet a nyilatkozó szakértők szájába. De akárhogy is igyekeztünk, elképzelni sem tudtunk volna annál brutálisabb leleplezést, amelyet ők maguk csináltak. Mert ahol több száz médiavállalkozás minden tulajdonosa egyszerre úgy dönt, hogy ugyanazon a napon ingyen átadja a százmilliós-milliárdos forgalmú cégeit egy fideszes képviselő által vezetett alapítványnak, majd azt Orbán Viktor személyesen minősíti nemzetstratégiai ügynek, vagyis a törvényeken felül állónak – ott nem sok kétség maradhat, hogy mivel állunk szemben. Talán a nemzetközi médiatörténetbe is bekerülhet ez a páratlan akció, amely kegyetlenül beledörgölte a kétkedők és kényeskedők arcába, hogy 

itt soha nem is volt saját akarat és saját tulajdon, minden a párté és a pártért volt és lesz.

A független újságírók nem politikusok, nem aktivisták, nem ők az ellenzék

Őszintébb pillanataikban a fideszes médiamunkások is készséggel elismerik, hogy a céljuk a kormány szolgálata. Nem azt állítják, hogy ők függetlenek, hanem azt, hogy a libsik sem azok.

Ne feledjük, hangzik a mantra, hogy az ellenzéki média Soros György kezében van, az ő parancsára cselekszik!  

Kövessük akkor ezt a logikát: Soros György nem indul a magyar választásokon, vagyis a hatalmat csak a zsebéből kilógó pártok révén szerezheti meg, céljait leginkább rajtuk keresztül érheti el. Minél többen szavaznak a Soros-pártokra, annál több migránst telepíthet be a vén spekuláns édes hazánkba, asszonyaink és leányaink megerőszakolása végett. 

Amiből logikusan az következne, hogy a „független” média inaszakadtáig tolja a Soros-pártok (vagyis minden ellenzéki párt) szekerét.

Aki ezt a cikket olvassa, tudhatja, hogy nem így van. Aki kinyitotta már a 444-et vagy piaci vetélytársainkat, azt a néhány megmaradt független hírportált, az látta, hogy az ellenzék hibáiról ugyanúgy beszámolunk. Vagy ami az ellenzéki pártoknak talán még rosszabb: amikor nem csinálnak semmi érdemlegeset, akkor nem is esik szó róluk egyáltalán.

Gyurcsány Ferenc egy ellenzéki egyeztetésenFotó: botost/444.hu

Nézzük a legélesebb helyzetet, a tavalyi választás hétvégéjét! A 444-en április 7-én, szombaton jelent meg Uj Péter publicisztikája „minden idők leggyengébb ellenzékéről”, vasárnap reggel pedig Magyari Péter szavazásra buzdító cikke. El lehet olvasni, miket írtak az ellenzékről. Ahogy el lehet olvasni, hogy miket írt ugyanez a két szerző még az Indexen a baloldali kormányok alatt. Uj Péter például 2006-ban azt, hogy 

„Neked le kéne mondani, Feri, ez zicher. Ez az egyetlen dolog, ami most biztosnak tűnik.”

De Magyari Péter 2009-es cikke a kormánykoalícióról, a Buták című írás sem  kíméletesebb.

Tudom, hogy a Fidesz hívei ettől még nem fogják megszeretni a 444-et. Ahogy az ellenzéki szavazók egy része is felháborodik időről időre, amikor a nekik szimpatikus párt kap bírálatot. A saját szempontjukból részben igazuk is van. 

De ha nincs az igazságot kutató, megvesztegethetetlen média, olyan, amelyben bízni lehet, akkor megette a fene az egészet, akkor a választások is fölöslegesek, mert a demokrácia rég megdöglött.

Vagyis

Lehet cáfolni számokkal is Orbán állításait a liberális médiatúlsúlyról, de az ilyen érveléssel besétálunk az utcájába, mert a „kormánybarát” és a „kritikus/ellenzéki” média összehasonlításakor elfogadunk két súlyos hazugságot: azt, hogy a kormánypropaganda is média, illetve hogy a független újságírók voltaképpen az ellenzék részei.

Ha mindenáron hasonlítgatni szeretnénk, akkor a TV2 és az RTL Klub híradója, az Origó és az Index versenyeztetése helyett vegyük az ellenzéki pártokhoz így-úgy kötődő, nagyon eltérő színvonalú blogokat és lapokat. A jobbikos Alfahírt, az MSZP-s Hírhugót, a DK Nyugati Fényét, az Ungár-féle Azonnalit, a Puch-féle Népszavát, a címadásban verhetetlen Balramagyart. Tegyük oda ezeket a százmilliárdos fideszes gépezet mellé? Ugyan.

A politikának az az igazán hasznos médium, amelyen keresztül problémátlanul tudja közvetíteni az üzeneteit. Az igazi újságírás erre alkalmatlan.