Ezek a fránya germánok a fránya kategorikus imperatívuszaikkal! Persze könnyű volt Immanuel Kantnak ilyen hülyeségeket kitalálni, hiszen mást se csinált egész életében, csak követte a hajnali ötkor felkelős, percre lebontott napi rutinját a szülővárosában, amit szinte el sem hagyott egész életében: olyan unalmas volt az élete, hogy a helyi lakosok a délutáni sétájához igazították az óráikat. A zsidók szégyene című Puzsér-FAM-drámából készült Az eskü című darab főszereplője, Joseph Grosswald jogvédő ügyvéd viszont sokkal kaotikusabb élethelyzetben, sokkal nagyobb dívaként készül alkalmazni az alapelvhez való rendíthetetlen ragaszkodást. Ő a jogfosztottak és az elesettek védelmére esküdött fel gyerekként apja sírjánál, és ebből egy centit sem hajlandó engedni. Felnőttként pedig ráadásul a fejébe veszi, hogy a holokauszttagadás miatt letartóztatott sarlatán történész, Hans-Jürgen Geyer (Incze József) valamilyen kritéria szerint jogfosztottnak, esetleg elesettnek számít.

Igen, Herr Grosswald hárdkór fríszpícspárti, és igen, a szerzők sem tesznek úgy, mintha ezzel az akár Ayn Rand-inak is nevezhető hozzáállással túlságosan nagyot lehetne menni Ausztriában a huszadik század második felében. Amikor a zsidó származású ügyvéd elvállalja a holokauszttagadó akadémikus védelmét, a közvélemény, kollégái, a saját anyja, és még mintha saját maga is ellene fordulna. Akkor most pont a néző szurkoljon neki? Erre nem sok okunk van, mert nemcsak a darab és az adaptáció számtalan hibája, hanem még annak egy-két erőssége is mintha őt lennének hivatottak aláásni. Ami igazán kinyírja Az esküt, az viszont az, hogy az alkotók se Grosswaldot, se semelyik másik szereplőt nem képesek húsvér emberi lényként, épkézláb karakterként kezelni, csupán egy két lábon járó tézisként, akihez a humanitást mintha kelletlenkedő utógondolatként csapták volna hozzá.

Mondok valami kedveset is: Puzsér Róbertnek és Farkas Attila Mártonnak kétségkívül akadt hosszú karrierje alatt pár jól megérvelt publicisztikája. A zsidók szégyene/Az eskü is egy rendkívül részletesen (sőt: kimerítően) megérvelt, vérbeli rutinnal egyrészt-másrésztező előadás. Viszont egy színdarabnak sokkal több mindenről kéne szólnia, mint arról, hogy milyen komoly eszmefuttatások hangzanak el benne valami mellett, vagy ellen.

Ha erre azt kérdezed: mégis mi másról?, akkor tényleg jó szórakozást kívánok a darabhoz.

Publicisztikai igénytelenség

Puzsér (és FAM) munkásságát mindig is valamiféle nyitottsággal vegyes ambivalenciával viseltem. Meggyőződésem, hogy minden alkalommal, amikor a Nemzet Kiabálóembere kinyitja a száját, vagy új kreatív feladatba lát, Szent Jeromos, a kolerikus temperamentumáról ismert védőszent feldob egy érmét a mennyek országában. Pontosan 50 százalék lesz az esélye annak, hogy amit Puzsér kiad magából, az egy úgynevezett tűpontos, erős és átélhető tartalom lesz, és 50 százalék az esélye annak, hogy a legfárasztóbb gyökérség, amit életedben hallottál. Én kifejezetten élveztem például 2023-as vitáját Schiffer Andrással, az pedig egyenesen gyönyörű volt, amikor Dopemannel a saját műfajában, a hip-hopban törölte fel a padlót egy olyan disszel, aminél a középéleti válság skizoid alfaját élő rapper elég rég csinált jobb dalt – na meg anno én is tök jót beszélgettem vele a korábbi munkahelyemen a legnépszerűbb magyar filmekről. A másik oldalon meg ott van a nERDŐ című borzadály, (amiért a publicista bocsánatot is kért), illetve minden olyan kirohanása, amelyben szerepel az a szó, hogy GENDERFASIZMUS (amit ezen a ponton már képtelen vagyok nem az ő hangján kimondani a fejemben), és persze még sorolhatnám, merő udvariatlanságból.

Nyitottságomban átverve, ambivalenciámban pedig némileg leterhelve éreztem magam Az eskü sajtónyilvános főpróbája után. A darab sajnos az utóbbi kategóriába tartozik. Szent Jeromost most nem is cseszegetném tovább, inkább szétosztanám a felelősséget az írók, Laki Menyhért főszereplő, valamint Kriszt László rendező között. Utóbbit a legkönnyebb kritizálni: elég azt tanácsolni neki, hogy legközelebb ne felejtse otthon a dramaturgiát. Az eskü látványra egy elképesztően statikus darab, a jelenetek túlnyomó részében azt látjuk, ahogy emberek egymás mellett ülnek, vagy állnak, miközben a szövegkönyvvel küzdenek. Egy-egy nagyobb felcsattanás, egy szék fellökése már olyan hirtelen éri a nézőt a különböző, nem túl eredeti pózokban előadott beszélgetős jelenetek között, mintha egy konkrét autós üldözést látna. Kriszt se a második felvonás tárgyalótermi környezetét, se az első felvonás ide-oda ugráló, a szereplőket és indítékaikat kimerítően bemutató jeleneteket sem használja ki arra, hogy belakja a színpadot színészeivel.

A minimalista díszlet egy dolog, azon nem múlik semmi: a színészvezetés és a mozgástervezés az, ami gyakran a nemlétezés határán billeg – túl gyakran jutott eszembe a darab során az, hogy ennyi erővel ezt rádiójátékként is meg lehetett volna csinálni.

Az elsődleges probléma Az esküvel viszont az, hogy minden egyes sora fontos és intenzív akar lenni, így természetesen egyik sora sem képes azzá válni.