2017 leghangzatosabb próféciáját Orbán Viktor mondta fel egy tavaly év végi és egy januári interjújában, amikor arról beszélt: meggyőződése, hogy a 2016 után az idei is a nagy változások és a politikai rebellió éve lesz. Donald Trump győzelme, a Brexit és az elbukott olasz reformnépszavazás után Orbán Európa felfordulását látta maga előtt: Németországban, Hollandiában, Franciaországban is tektonikus mozgásokat valószínűsített. 

Orbán víziója szerint lázad a globális pénzügyi rendszer uralma alatt magára hagyott középosztály, és van egy "nemzeti típusú" lázadás is, ami a nemzetközi hálózatok és szövetségi rendszerek túlterjeszkedése, az Európai Egyesült Államok hívei ellen, a szuverenitás jegyében zajlik, és amit körbefon "a politikai korrektség, az elszigetelés, a megbélyegzés elleni szellemi lázadás". 

 "2017 a lázadás éve lesz."

A próféciát nehéz másként fordítani, mint hogy idén eljön az idő, amikor felbomlik a mai politikai status quo és (végre) azok a pártok veszik át az irányítást Európa meghatározó országai felett, amelyek harcolnak a régi elitekkel, meghallják az utca emberének hangját, küzdenek a bevándorlás ellen, mernek konfliktust vállalni az Európai Bizottsággal, sőt leginkább kitakarodnának az unióból. Összeköti még őket, hogy többnyire viszonylag közeli és gyakran pénzügyileg is előnyös kapcsolatot ápolnak Oroszországgal. 

Orbán a sorok közt azt valószínűsítette, hogy idén a holland PVV (Szabadságpárt), a francia Front National (Nemzeti Front) és a német Alternative für Deutschland (Alternatíva Németországért - AfD) meghatározó szerephez jut az európai politikában. A nyugati pártrendszer drasztikus átalakulásáról hosszasan írtunk már tavaly nyáron, és a szélsőjobb megerősödéséhez sem férhet kétség, de a számokból az látszik, hogy az "áttörés" egyelőre nem történt meg, és a radikálisok - egyelőre - nem jutnak meghatározó szerephez a nemzetközi politikában. 

Az egymással szövetségben álló holland, a francia és a német szélsőjobb kísértetiesen hasonló, 13 százalék körüli eredményt értek el az idei választáson.

Ez a különböző választási szisztémák miatt mandátumszámban is eltérő eredményt jelent, de még látványosabb a különbség a három párt belpolitikai pozícióját tekintve. 

Hollandiában például olyannyira nem lehet beszélni áttörésről, hogy Geert Wilders - Orbán nagy híve -  és pártja, amelyet az utolsó hetekig a kormányátalakításra is esélyesnek tartottak, csúnya bukásként élte meg, hogy végül bő 8 százalékkal lemaradt Mark Rutte konzervatív-liberális VVD-je mögött, és így (az előzetesen várt 35 helyett) csak 19 mandátumot tudott szerezni a 150 fős holland parlamentben. Ez alig több, mint amit a mögöttük harmadik helyre szoruló kereszténydemokraták és liberálisok kaptak a választáson.  Wilders néhány hónappal a voksolás előtt már miniszterelnökként beszélt magáról, amikor Donald Trumpnál járt látogatáson Washingtonban. 

Franciaországban is nagyot csalódtak a radikálisok, pedig sokáig ott is életszerűnek látszott, hogy meg tudják szorítani a mérsékelt jelölteket. Marine Le Pen ugyan magas, 34 százalékos eredményt ért el az elnökválasztáson, de meg sem tudta szorongatni az alig egy évvel korábban formálódott, En Marche mozgalmat vezető Emmanuel Macront. A franciáknál alaposan átalakult a pártstruktúra, de nem az orbáni új világrend szerint: a nyári parlamenti választásokon a közép felmorzsolta a hagyományos bal- és a jobboldalt (a Köztársaságpártiak csak 125, a Szocialista Párt - szövetségesekkel együtt - 49 képviselőt küldhettek az országházba), de ezzel együtt lemosta a pályáról a radikálisokat is, akik végül csak 8 képviselőt küldhettek a törvényhozásba. 

A most vasárnap zajlott német választáson a bevándorlásellenes politika valóban eredményesnek bizonyult. A voksolás estéjén Németország-szerte tüntetések zajlottak a 94 fővel Bundestagba jutó radikálisok ellen, és a csendes többséget láthatóan nagyon felzaklatta a tény, hogy a II. világháború óta először parlamentbe jutott egy radikális alakulat, de az első reakciók némileg eltúlozzák az AfD eredményének jelentőségét.

A német politikai hangulatról sokat elmond, hogy az ellenzékbe vonuló szociáldemokraták is az AfD-t tekintik elsőszámú politikai ellenfélnek a leendő kormány helyett. (Egyes kommentárok szerint az SPD azért sem engedhetné meg magának a kormányra lépést, mert ezzel engedné, hogy az AfD legyen a vezető ellenzék erő.) Martin Schulz elnök az első exit pollok után azonnal nekiesett Angela Merkelnek, amiért minimalizálta a demokratikus jobb és baloldal vitalehetőségeit és ezzel teret engedett Alexander Gauland pártjának. Maga a kancellárasszony is inkább a radikálisok bejutása, semmint saját rossz eredményeik miatt kesergett, és a szavazók visszahódítására fogadkozott. 

Az AfD parlamentbe jutása garantált volt, a piros-kékek valójában 2 százalékkal értek el jobb eredményt, mint az utolsó kutatások alapján várni lehetett: a kutatók egy héttel urnanyitás előtt is a Zöldek és Liberálisok fölé mérték a radikálisokat. Az első harcias nyilatkozatoktól függetlenül is, a szélsőjobb mindenképpen szigorú politikai karanténra számíthat; a Liberálisok és a Zöldek is kategorikusan kijelentették, hogy az AfD-vel semmilyen együttműködésről nem lehet szó. 

Ahogy az új világrend francia hírnökénél, a Front National vezetésében sokasodnak a törésvonalak és a korrupciós ügyek, úgy már az AfD-nél is látszik, hogy megosztottak az elöljárók abban, mennyiben érdemes szembeszegülni a mainstreammel és a status quoval. A párt társelnöke, Frauke Petry néhány órával a diadalt követően már bejelentette, hogy nem ül be a Bundestag-frakcióba. 

Egyetlen józan politikai elemző sem vonja kétségbe, hogy mozognak a modern nyugati demokráciák politikai rendszerei és a pártrendszerek átalakulása zajlik, amit jól mutat a hagyományos baloldal és szociáldemokrácia egyre mélyülő válsága, és a kirekesztő-populista politika ellen fel kell lépnie a mérsékelt erőknek. De ez a folyamat a jelek szerint nem lineárisan alakul majd. A fő lázadóként hivatkozott Donald Trump támogatottsága pedig egyre mélyebbre zuhan, a Brexitre voksoló britek többsége pedig annyira megrendült saját tette után, hogy inkább fizetne, csak hogy megtarthassa uniós útlevelét. 

A német választások eszmélésre is késztethetik a megtépázott nagypártokat, és könnyen lehet, hogy ennek a magyar kapcsolatokra is hatása lesz. A CDU és az SPD is a bevándorlás-probléma félrekezelésében és az orbáni menekültpolitikában látja saját maguk meggyengülésének, az AfD előretörésének okát. Az elmúlt hetek harcias Merkel-nyilatkozatai alapján simán lehet, hogy a két nagy párt a határon kívül találja meg a felelőst. A Politico elemzése a választás öt legfontosabb várható következménye közt említi a keményebb német külpolitikát. 

"A vasárnapi eredmények után nyílt konfrontáció jöhet Lengyelországgal és Magyarországgal. Sok kereszténydemokrata szerint az AfD soha nem juthatott volna ilyen messzire, ha a többi európai ország is kivette volna részét a válságkezelésből, ahelyett, hogy a németekre tolnak minden terhet. Ideje visszafizetniük a kölcsönt."