• Itt az idő, hogy hétköznapi Robin Hoodok, barátságos Kohlhaas Mihályok legyünk.
• Mondjunk búcsút a régi reflexeknek, és igyekezzünk erkölcsösebb életet élni a NER-ben!
• Vegyük vissza, ami a miénk, ne hagyjunk mindent ebek harmincadjára jutni!

A Fidesz-KDNP 2010-ben felrúgta a társadalmi szerződést: új rendszert teremtett, ahol bizonyos rétegekre nem vonatkozik a törvény, az Orbán Viktor körüli holdudvar pedig gátlástalanul kirámolja az államot. Az átlagpolgár velük ellentétben betartja a törvényeket, de elsősorban nem azért, mert így helyes (egyébként így helyes), hanem mert övék a hatalom, és amit szabad Jupiternek, nem szabad azt a keményen dolgozó kisembernek.

Nem is biztatnék senkit törvénysértésre, mert ha valaha szeretnénk még demokratikus köztársaságban élni, a joguralom szikráját nem ártana megőriznünk. De még legális keretek között is bőven lehet tenni azért, hogy Magyarország egy kicsit jobb hely legyen.

Például azzal, hogy szétlopjuk az államot!

Vége a boldog békeidőknek

Bede Márton kollégám 2005-ben még arról írt a Matula Magazinban, hogy Ne etessük tovább az artistát! A kiáltvány alapvetően arról szólt, hogy nem kellene közpénzből eltartani a művészeket, mert egyrészt kultúránk színvonala a ráfordított közpénzmillióktól nem lesz arányosan magasabb, másrészt a legjobb dolgok amúgy is az államtól távol születnek. Ezekkel a megállapításokkal ma is egyet lehet érteni, sőt, amilyen állapotban van ma a magyar állam, talán még inkább. (Bár mára sajnos az az állítás kissé elavult, hogy: „Ma egyetlen pályakezdő sincs Budapesten, aki főispáni posztra pályázna.”)

Nem is kulturális szempontokból kell egyet nem értenünk ezzel az elavult felfogással, hanem politikai okokból: 18 év alatt annyira megváltozott állam és állampolgár viszonya, hogy a korábbi modell már fenntarthatatlan, méghozzá elsősorban erkölcsileg. Ma ugyanis nem az a kérdés, hogy elfogadhat-e közpénzt a művész, mert ez már nem is kérdés: el kell fogadnia, sőt meg kell pályáznia, minél több pénzt kell kimenteni az állam karmai közül.A kérdés csak az, hogy mikor indokolt és érdemes visszavennünk azt, ami a miénk.

Ami jár, az jár, ami nem jár, az nem jár

Szemben Bayer Zsolttal, aki arra hivatkozva, hogy „elviselhetetlenek az itthoni adók és úgy általában az itthoni körülmények”, 2010 előtt inkább Szlovákiában fizetett adót a cége és a kocsija után, senkit sem biztatnánk adóelkerülésre. Ha tetszik, ha nem, Magyarországon sok mindent közpénzből kell állni, ideértve az infrastruktúrát, a közhivatalnokok bérét vagy a nyugdíjakat. Legyen akármilyen véleményünk is az elitről vagy a polgártársaink nagy részéről, a közteherviselést megkerülni egyszerűen bunkóság lenne.

Viszont a már befizetett adóból azt, amit a költségvetésből legálisan ki lehet venni, nyugodtan talicskázzuk ki! Azért van ott, hogy a pályázók – megfelelő munkáért cserébe – elvigyék, legalábbis addig, amíg Tóth Gabi, Mága Zoltán vagy Rákay Philip mellett egyáltalán jut még közpénz másoknak is.

Ugyanez a helyzet az adó 1+1 százalékával: szabadon rendelkezhetünk róla, és sokkal jobb, ha az adózó dönti el, mire menjen el az adója 2 százaléka, mint mondjuk Rogán Antal, aki elsősorban a propagandáért és a titkosszolgálatokért felel.Minél kisebb merítésből dolgozhatnak, annál kevesebbet lophatnak el, és a közvagyont annál értelmesebben kellene felhasználniuk. Ebben a rendszerben, úgy tűnik, csak rosszabb dolog történhet a közpénzzel annál, hogy behúzzuk.

De mi az, amit elvihetünk, és mi az, amit nem?